26. Fejezet - Soros vonali kommunikáció

Amikor ebben a fejezetben az adatátvitel sebességérõl beszélünk, akkor szándékosan nem használjuk a "baud" fogalmát. A baud ugyanis a kommunikációs eszközben adott idõ alatt lezajló jelváltások mennyiségét jelöli, miközben itt a "bps" (bit per másodperc) kifejezés használata a helyes (vagy legalább is a szõrszálhasogatók egyelõre megnyugodhatnak).

Ha a FreeBSD rendszerünkhöz egy modemet vagy egy terminált akarunk csatlakoztatni, akkor ahhoz a számítógépünkben szükség lesz egy szabad soros portra és egy megfelelõ típusú kábelre. Ha már tisztában vagyunk a rendelkezésre álló hardverrel és a hozzá tartozó kábellel, akkor nyugodtan átléphetjük ezt a részt.

A FreeBSD alapból négy soros portot támogat. Az MS-DOS® világban ezeket rendre COM1 , COM2 , COM3 és COM4 portoknak nevezik. A FreeBSD jelen pillanatban ismeri még a "butább" többportos soros csatolókártyákat is, például a BocaBoard 1008 és 2016 típusokat, valamint több intelligensebb többportos kártyát, például a Digiboard és a Stallion Technologies gyártmányait. Az alap rendszermag azonban csak a szabványos COM portokat keresi.

Ha ellenõrizni akarjuk, hogy a rendszermag rendben megtalálta a soros portokat, akkor figyelmesen olvassuk el a rendszerindítás során megjelenõ üzeneteket, vagy az /sbin/dmesg parancs kiadásával kérdezzük vissza a rendszermag üzeneteit. Különösen a sio kezdetû sorokra kell figyelnünk.

Például, ha négy soros port található a rendszerünkben, akkor a rájuk vonatkozó rendszerüzenetek a következõk lesznek:

Ha a rendszermagunk nem ismerte volna fel az összes soros portot, akkor valószínûleg a /boot/device.hints állományt kell módosítanunk. Tegyük megjegyzésbe vagy akár teljesen távolítsuk is el azokat az eszközöket, amelyekkel nem rendelkezünk.

A soros portok és a többportos kártyák beállításával kapcsolatban a sio(4) man oldalát olvassuk el. Óvatosan bánjunk a FreeBSD megelõzõ változataiból származó konfigurációs állományokkal, mert az eszközök vonatkozó beállításokat és azok formátuma megváltozhatott azóta.

A rendszermagban található legtöbb eszköz az ún. "speciális eszközállományokon" keresztül érhetõ el, melyek a /dev könyvtárban találhatóak. A sio eszközök a /dev/ttydN (behívó portok) és /dev/cuadN (hívó portok) állományok használatával érhetõek el. A FreeBSD ezenkívül még külön eszközállományokat biztosít az inicializációhoz ( /dev/cuadN.init ) és a zároláshoz ( /dev/cuadN.lock ). Az inicializációs állományok a port megnyitásakor használhatóak a hozzá tartozó paraméterek beállítására, például így tudjuk elküldeni a crtscts utasítást az olyan modemeknek, amelyek a forgalom irányítását RTS/CTS jelzéseken keresztül valósítják meg. A zároló állományokkal a portokra vonatkozó zárolásokat állíthatjuk be, így a felhasználók vagy a programok nem lesznek képesek bizonyos paramétereket megváltoztatni. A termios(4) , sio(4) és stty(1) man oldalakon olvashatunk részletesebben a terminálok beállításairól, valamint az eszközök zárolásáról és inicializálásáról.

A ttydN (vagy cuadN ) lesz az az eszköz, amit majd az alkalmazásainkból el akarunk érni. Amikor egy futó program megnyit egy ilyen eszközt, mindig tartoznak hozzá alapértelmezett terminál I/O beállítások. Ezeket a következõ paranccsal tudjuk lekérdezni:

Ha megváltoztatjuk az eszköz beállításait, akkor azok egészen addig érvényben is maradnak, amíg le nem zárjuk. Ha tehát ezután újra megnyitjuk, akkor minden visszaáll az alapértelmezett állapotra. Az alapértelmezett beállítások megváltoztatásához a "kezdeti állapotot" szimbolizáló eszközt kell megnyitnunk és átállítanunk. Például, ha alapból engedélyezni akarjuk a CLOCAL módot, a 8 bites kommunikációt és a XON/XOFF típusú forgalomirányítást a ttyd5 eszközön, akkor a következõt gépeljük be:

A soros eszközök rendszerszintû inicializálását az /etc/rc.d/serial állomány vezérli. Lényegében ez határozza meg az összes soros eszköz alapértelmezett beállítását.

Ha bizonyos beállítások megváltoztatását tiltani szeretnénk az alkalmazások felé, akkor azt a "zárolt állapotot" tartalmazó eszközben kell rögzítenünk. Például, ha a ttyd5 eszköz sebességét fixen 57600 bps-ra akarjuk beállítani, akkor írjuk be ezt:

Ezután ha egy alkalmazás megnyitja a ttyd5 eszközt és megpróbálja a port sebességét átállítani, akkor az továbbra is 57600 bps marad.

A kezdeti és a zárolt állapotot képezõ eszközöket általában csak a root felhasználó számára szabad írhatóvá tenni.

Az eredeti UNIX® rendszereknek nem voltak konzoljaik. Ehelyett az emberek a soros portokra csatlakoztatott terminálokon keresztül jelentkeztek be és így futtattak rajtuk programokat. Ez nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor egy modem és egy terminálprogram felhasználásával betárcsázunk egy távoli gépre és vele szöveges módban dolgozunk.

Napjaink személyi számítógépein azonban találhatunk már akár nagy felbontású megjelenítéssel megáldott konzolokat is, habár a soros porton keresztüli bejelentkezés lehetõsége még mind a mai napig elérhetõ a legtöbb UNIX®-alapú rendszerben. Ez alól a FreeBSD sem kivétel. Ha rákötünk egy terminált a gépünk egyik üres soros portjára, akkor a megszokott módon képesek vagyunk bejelentkezni a rendszerbe és futtatni bármilyen szöveges programot, hasonlóan ahhoz, ahogy azt a konzolban vagy az X Window Systemben egy xterm ablakban megtehetjük.

Ha egy irodában vagyunk, akkor egy FreeBSD rendszerre több terminált is kapcsolhatunk, melyek az alkalmazottak asztalain foglalnak helyet. Otthoni használat esetén egy kiöregedett számítógép, például egy régi IBM PC vagy egy Macintosh® is ráköthetõ egy gyorsabb FreeBSD rendszerre. Ennek segítségével az egyébként egyfelhasználós számítógépünket egy valódi többfelhasználós rendszerré alakíthatjuk.

A FreeBSD esetén háromféle terminálról beszélhetünk:

A most következõ alszakaszokban ezeket fejtjük ki részletesebben.

Ebben a fejezetben ismertetjük mindazt, ami ahhoz kell, hogy a FreeBSD rendszerünkön engedélyezni tudjuk a terminálon keresztüli bejelentkezéseket. Feltételezzük, hogy a rendszermagunk támogatja a terminálok által használt soros portokat, illetve, hogy ezeket már csatlakoztattuk is.

Ha visszagondolunk a A FreeBSD rendszerindítási folyamata re, akkor eszünkbe juthat, hogy a rendszer indításakor az init nevû program felelõs az összes futó program irányításáért és inicializálódásáért. Az init egyik feladata, hogy beolvassa az /etc/ttys állományt és neki megfelelõen az elérhetõ terminálokon elindítsa a getty programot. A getty felelõs a bejelentkezéshez szükséges azonosító beolvasásáért és a login program elindításáért.

Ennek megfelelõen tehát, ha a FreeBSD rendszerünkön terminálokat akarunk beállítani, akkor ehhez a következõ lépéseket kell megtennünk root felhasználóként:

A másik lépés kiegészítõ lépéseként az /etc/gettytab állományban mi magunk is létrehozhatunk egy saját getty típust. A fejezetben ehhez ugyan nem adunk segítséget, de ha érdekel minket a téma, akkor ezzel kapcsolatban a gettytab(5) és getty(8) man oldalakat érdemes elolvasni.

Olykor hiába igyekszünk a lehetõ legaprólékosabban ügyelni minden apró részletre, könnyen elõfordulhat, hogy valamiért a terminál mégsem mûködik rendesen. Következzen most egy lista néhány ismert tünetrõl és azok javasolt gyógymódjairól.

A külsõ modemek sokkal kényelmesebbnek tûnnek betárcsázás szempontjából, mivel az ilyenek gyakran a statikus memóriájukban tárolt paraméterek révén tulajdonképpen félig elõre be vannak állítva és sok esetben a fontosabb RS-232 jeleket külön lámpácskákkal mutatják. A villogó lámpák könnyen elkápráztatják a laikusokat, de emellett igen fontosak a modem mûködõképességének megállapításában is.

Ezzel szemben a belsõ modemeken nem található statikus memória, ezért a paramétereik csak DIP kapcsolókkal módosíthatóak. Még ha egy belsõ modemem látunk is lámpákat, akkor sem könnyû figyelni rájuk, mert a gépünk burkolata úgyis eltakarja ezeket.

A FreeBSD ismeri az NS8250-, NS16450-, NS16550- és NS16550A alapú EIA RS-232C (CCITT V.24) szabványú kommunikációs felületeket. A 8250-es és a 16450-es eszközök egykarakteres pufferrel rendelkeznek. A 16550-es eszközök 16 karakteres puffert tartalmaznak, amellyel jobb teljesítmény érhetõ el. (A sima 16550-esben levõ hibák miatt azonban ez a 16 karakteres puffer nem használható ki rendesen, ezért lehetõleg a 16550A verziót használjuk). Mivel az operációs rendszer részérõl az egykarakteres eszközök jóval több törõdést igényelnek, mint a 16 karakteres eszközök, ezért inkább a 16550A alapú soros felületi kártyákat ajánljuk. Amikor a rendszer egyszerre több soros portot is kezel, vagy erõs terhelés alatt áll, akkor a 16550A alapú kártyákról általában az is elmondható, hogy kisebb hibával dolgoznak.

Ahogy arról már a terminálok esetében szó esett, az init az összes betárcsázós kapcsolathoz tartozó soros porthoz elindít egy getty programot. Például, ha a modemet a /dev/ttyd0 eszközre kapcsoltuk, akkor a ps ax parancs kimenetében ezt láthatjuk:

Amikor egy felhasználó felhívja a modemet és az kapcsolódik, akkor a modem egy CD (Carrier Detect) jelet küld. A rendszermag ekkor tudomásul veszi a vonal észlelését és a getty segítségével megindítja a kommunikációt. A getty egy login: szöveget küld át a vonalhoz megadott sebességgel. A getty elkezdi figyelni, hogy a értelmes karakterek érkeznek-e vissza, és egy átlagos konfigurációban, ha ezt szemétnek találja (mert például a modem nem a getty számára beállított sebességgel csatlakozott), akkor megpróbálja egészen addig hangolni a vonal sebességét, amíg feldolgozásra alkalmas karaktereket nem kap.

Miután a felhasználó megadta a felhasználói nevét, a getty elindítja a /usr/bin/login programot, amely befejezi a beléptetést a felhasználó jelszavának bekérésével és annak elfogadása esetén a hozzá tartozó parancsértelmezõ elindításával.

FreeBSD rendszerünkben a betárcsázós kapcsolatok engedélyezéséhez az /etc könyvtárban három állomány módosítására lesz szükségünk. Közülük az elsõ, az /etc/gettytab a /usr/libexec/getty démon beállításait tartalmazza. A második, az /etc/ttys az /sbin/init számára mondja meg, hogy melyik tty eszközökhöz tartozik getty . Végezetül a portok inicializálásához kötõdõ beállításokat az /etc/rc.d/serial szkriptben kell megadnunk.

Két "iskola" jött létre aszerint, hogy UNIX® alatt hogyan használják a betárcsázós modemeket. Az egyik csoport úgy szereti beállítani a modemeit és rendszerit, hogy a távoli felhasználó által választott sebességtõl függetlenül a számítógép és a modem közti RS-232 felület egy fix sebességen fut. Ennek a beállításnak megvan az az elõnye, hogy a távoli felhasználó ilyenkor szinte azonnal megkapja a bejelentkezõ képernyõt. A hátránya viszont, hogy ebben az esetben a rendszer nem ismeri a felhasználó valódi adatátviteli sebességét, ezért az olyan teljes képernyõs alkalmazások, mint például az Emacs, nem lesznek képesek a lassabb kapcsolatokhoz szabni a megjelenítésüket.

A másik csoport a modemek RS-232-es felületét a távoli felhasználó kapcsolódási sebessége szerint állítja be. Így például egy V.32bis (14,4 Kbps) kapcsolat esetén a modemhez tartozó RS-232 felület 19,2 Kbps-on fog menni, miközben a 2400 bps sebességû kapcsolatokhoz egy vele azonos sebességû RS-232-es felület fog tartozni. Mivel a getty nem képes kommunikálni a modemek által lejelentett csatlakozási sebességen, ezért úgy próbálja azt megállapítani, hogy elküldi a login: szöveget az alap sebességgel, majd figyeli a válaszul érkezõ karaktereket. Ha a felhasználó ilyenkor szemetet lát, akkor feltételezik, hogy addig fogja nyomkodni az Enter billentyût, amíg valami értelmes szöveget meg nem lát. Amikor az adatátviteli sebesség eltér, akkor a getty ebbõl csupán csak annyit vesz észre, hogy a felhasználó "szemetet" küld, ezért egy újabb sebességgel megpróbálja megint elküldeni a login: szöveget. Hivatalosan ez a folyamat ismétlõdik orrvérzésig, de általában csak egy-két billentyût kell leütni a megfelelõ beállításokhoz. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor a bejelentkezés messze nem olyan zavartalan, mint a "rögzített sebességû" esetben, de így a lassabb kapcsolattal rendelkezõ felhasználók is jobb használatóságot kapnak a teljes képernyõs programokkal.

Ebben a szakaszban egy valamennyire kiegyensúlyozott beállítást igyekszünk bemutatni, de részben elfogunk hajlani abban az irányba, amikor a modem a kapcsolat sebességét követi.

Ha olyan modemeink vannak, amelyek paramétereit egy statikus memóriában tárolták le, akkor ezek beállításához egy terminálprogramot kell használnunk (amilyen például MS-DOS® alatt a Telix vagy FreeBSD alatt a tip ). A modemet a getty programnak megadott kezdeti sebességen csatlakoztassuk és az alábbi elvárások alapján állítsuk be a paramétereit:

A modemhez tartozó dokumentációban kell utánajárnunk, hogy milyen parancsok és/vagy DIP kapcsolók átállításával lehet mindezeket elérni.

Például, ha a fenti paramétereket egy U.S. Robotics® Sportster® 14400-as külsõ modem esetében a következõ neki kiküldött paranccsal lehet beállítani:

Ilyenkor még akár más egyéb paramétereket is beállíthatunk, például a V.42bis és/vagy az MNP5 tömörítést.

Az U.S. Robotics® Sportster® 14400 külsõ modemen ezenkívül még találunk néhány DIP kapcsolót is. Az ilyen modemek esetében például ezeket a beállításokat tudjuk használni:

A modemeknél az eredményjelzõ kódok kikapcsolása/letiltása ezért fontos, mert így el tudunk kerülni az olyan problémákat, hogy a getty tévesen egy login: promptot küld a parancs módban levõ modemnek, amikor az visszaküldi a parancsot és az eredmény kódját. Ennek eredménye egy hosszúra nyúló, zavaros társalgás lesz a getty és a modem között.

Ebben a szakaszban bemutatunk néhány lépést, amelyeken keresztül ellenõrizhetjük a rendszerünkhöz csatlakoztatott modemet.

A tip man oldala valójában már nem is teljesen aktuális, ugyanis tartalmaz egy beépített Hayes-tárcsázót. Úgy tudjuk engedélyezni, ha az /etc/remote állományban megadjuk az at=hayes beállítást.

A Hayes-eszközök meghajtója nem elég ügyes ahhoz, hogy felismerje az újabb modemek által felkínált fejlettebb lehetõségeket - például a BUSY , NO DIALTONE vagy a CONNECT 115200 üzenetek csak megzavarják. Ezért a tip használata során kapcsoljuk ki ezeket az üzeneteket (az ATXO&W paranccsal).

Emellett még érdemes tudni, hogy a tip a híváskor 60 másodpercig vár. A modemünkön ennél kisebb idõt kell beállítanunk, máskülönben a tip azt hiszi, hogy valamilyen kommunikációs probléma merült fel. Ehhez próbálkozzunk az ATS7=45&W paranccsal.

Az /etc/remote állományban hozzunk létre egy "direct" bejegyzést. Például, ha a modemünk az elsõ soros porton, vagyis a /dev/cuad0 eszközön tanyázik, akkor a következõ sort kell beleírnunk:

A br tulajdonságnál a modem által ismert legnagyobb adatátviteli sebességet adjuk meg. Ezután gépeljük be a tip cuad0 parancsot és már kapcsolódunk is a modemhez.

Vagy root felhasználóként a cu parancsot is használhatjuk:

Itt a vonal a soros port (például /dev/cuad0 ) és a sebesség annak sebessége (például 57600 ) lesz. Miután befejeztük az AT parancsok kiadását, az ~. begépelésével tudunk kilépni.

A pn ("phone number") tulajdonság értékében szereplõ @ jel segítségével az /etc/phones állományban tudunk hivatkozni egy telefonszámra. A @ a tulajdonságokat tároló állományok azonban, így például az /etc/remote állomány esetén is megkülönböztetett jelentéssel bírnak. Ezért itt csak egy visszaper jellel tudjuk beírni:

Tegyünk egy "általános" bejegyzést az /etc/remote állományunkba. Például egy ilyet:

Ezután már ilyet is tudni fogunk:

Ha viszont a tip helyett inkább a cu programot használnánk szívesen, akkor ehhez készítsünk egy általános bejegyzést:

Majd gépeljük be ezt:

Hozzunk létre egy tip1200 vagy cu1200 nevû bejegyzést, de a br tulajdonságnál adjuk meg a használni kívánt sebességet. Mivel a tip szerint az 1200 bps egy megfelelõ alapértelmezés, ezért alapból a tip1200 bejegyzést fogja keresni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ilyen sebsséggel is akarunk dolgozni.

Ahelyett, hogy minden alkalommal megvárnánk a kapcsolódás befejezést és begépelnénk a CONNECT gép parancsot, használjuk a cm tulajdonságát. Például nézzük meg ilyen bejegyzést az /etc/remote állományban:

Ennek hatására elég csak annyit megadnunk, hogy tip pain vagy tip muffin , és már kapcsolódunk is a pain vagy muffin gépekhez. A tip deep13 paranccsal pedig egyenesen a terminálszerverhez jutunk el.

Ez gyakran okoz gondot olyan esetekben, amikor egy egyetemnek több betárcsázó vonala van, és azokon keresztül többezer hallgató próbál meg dolgozni.

Vegyük fel az egyetemet az /etc/remote állományba és használjuk a pn tulajdonság megadásánál a @ jelet:

Ezután adjuk hozzá az /etc/phones állományhoz az egyetem telefonszámait:

A tip mindegyik telefonszámot az adott sorrendben próbálja tárcsázni és végén feladja a próbálkozást. Ha folyamatosan akarjuk ezeket a számokat hívni, akkor tip parancsot tegyük egy ciklusba.

A Ctrl + P billentyûkombináció alapértelmezés szerint a "kikényszerítést" jelenti, amivel a tip programnak tudunk szólni, hogy a következõ adat szó szerint értendõ. A ~s szekvenciával bármelyik másik karakternek át tudjuk adni ezt a szerepet, ami egy változó beállítását jelenti ("set a variable").

Gépeljük be, hogy ~sforce=egyetlen-karakter és zárjuk le egy újsorral. Az egyetlen-karakter helyére tetszõleges, egykarakteres szimbólumot megadhatunk. Ha itt nem adunk meg semmit, akkor a kikényszerítõ karakter a nul lesz, amit a Ctrl + 2 vagy a Ctrl + Szóköz lenyomásával tudunk elõhozni. Az egyetlen-karakter szerepére például tökéletes a Shift + Ctrl + 6 , amit csak nagyon kevés terminálszerver alkalmaz.

A kikényszerítést végzõ karaktert az $HOME/.tiprc állományban tetszõleges karakterre át tudjuk állítani:

Valószínûleg sikerült lenyomnunk a Ctrl + A gombkombinációt, ami a tip "betûmód váltás" funkciójának felel meg. Ezt olyanok számára dolgozták ki, akiknél nem mûködik a CapsLock billentyû. Az elõbb bemutatott ~s használatával állítsuk át a raisechar változót valami másra. Tulajdonképpen akár ugyanarra is állíthatjuk, mint a kikényszerítõ karaktert, ha nem áll szándékunkban használni.

Ebben a példában egy olyan .tiprc állomány szerepel, amely tökéletesen megfelel azon Emacs felhasználók számára, akik sokat használják a Ctrl + 2 és Ctrl + A kombinációkat:

A ^^ a Shift + Ctrl + 6 billentyûkombinációt jelenti.

Amikor más UNIX® rendszerekkel vesszük fel a kapcsolatot, akkor állományokat a ~p (mint put, vagyis adni) és ~t (mint take, vagyis venni) használatával tudunk mozgatni. Ezek a parancsok a távoli rendszeren a cat és az echo felhasználásával fogadnak és küldenek állományokat. Alakjuk a következõ:

~p helyi-állomány [ távoli-állomány ]

~t távoli-állomány [ helyi-állomány ]

Ilyenkor nincs hibaellenõrzés, ezért inkább egy másik protokollt, például zmodemet érdemes használnunk.

Állományokat úgy tudunk fogadni, ha elõtte a kapcsolat távolabbi végén elindítjuk a küldést végzõ programot. Ezután a ~C rz parancs kiadásával kezdhetjük meg helyben a fogadását.

Állományokat úgy tudunk küldeni, ha elõtte a kapcsolat másik végén elindítjuk a fogadó programot. Ezután a ~C sz állományok parancs kiadásával tudjuk megkezdeni a küldést.

A FreeBSD képes úgy is elindulni, ha konzolként mindössze egy buta terminált kapcsolunk rá soros porton keresztül. Az ilyen típusú konfigurációs alapvetõen két típus számára bizonyul hasznosnak: azon rendszergazdák számára, akik billentyûzettel és monitorral nem rendelkezõ gépekre akarnak FreeBSD-t telepíteni, és olyan fejlesztõk számára, akik a rendszermag vagy különbözõ eszközmeghajtók mûködését akarják nyomon követni.

Ahogy arról már a A FreeBSD rendszerindítási folyamata ben is szó esett, a FreeBSD három indítási fokozattal rendelkezik. Az elsõ két fokozat a rendszerindító blokk kódjában foglal helyet, amely pedig a lemezen található FreeBSD slice elején. A rendszer indulásakor ez a blokk betöltõdik és lefuttatja a harmadik fokozatot képviselõ rendszertöltõt (a /boot/loader állományt).

Ha soros vonali konzol beállításához tehát be kell állítanunk a rendszerindító blokkot, a rendszertöltõt és a rendszermagot.

Ebben a szakaszban azt feltételezzük, hogy az alap beállításokkal dolgozunk és csupán egy gyors áttekintésre van szükségünk a soros vonali konzolról.

Ha ettõl eltérõ beállításokra lenne szükségünk, akkor a folyamat egyes lépéseibe a A soros vonali konzol beállítása ban kaphatunk mélyebb betekintést.

Ahogy sikerült elindítani a rendszertöltõt és a rendszerindítás harmadik fokozatába léptünk, a rendszertöltõ megfelelõ környezeti változóin keresztül még mindig van lehetõségünk váltani a soros vonali és a belsõ konzol között, lásd A konzol megváltoztatása a rendszertöltõbõl .

Itt most röviden összefoglaljuk az eddig tárgyalt különbözõ beállításokat és ténylegesen kiválasztott konzolt.

A korábbi szakaszokban arról beszéltünk, hogy miként állítsuk be a soros vonali konzolt a rendszerindító blokk megpiszkálásával. Ebben a szakaszban viszont azt mutatjuk meg, hogy különbözõ parancsokon és környezeti változókon keresztül miként tudjuk megadni a konzolt a rendszertöltõben. Mivel a rendszertöltõre a rendszerindítás harmadik fokozatában kerül sor, az ott megadott értékekkel felül tudjuk bírálni a rendszerindító blokk beállításait.

A szakaszban szereplõ ötletek alapján sokan így most már könnyen be tudnak állítani egy billentyûzet és grafikus hardver nélküli dedikált szervert. Sajnos azonban a legtöbb rendszer nem engedi a billentyûzet nélküli indítást, és akad néhány olyan is, amely pedig a grafikus kártya hiányában nem is indul el. Az AMI BIOS-os gépeknél a grafikus kártya nélküli indításhoz elegendõ csupán a beállítások között a grafikus kártyát ("graphics adapter") "Not installed" (nem telepített) állapotúra állítani. Ha ilyen opció nem található a BIOS-ban, akkor helyette keressük a "Halt on Error" (leállás hiba esetén) változatot. Ha ezt a "All but Keyboard" (a billentyûzet kivételével minden) vagy akár a "No Error" (soha) értékre állítjuk, az elõbbi eredményt kapjuk.

Ennek ellenére elõfordulhat azonban, hogy egyes gépeken egyáltalán nem találunk ilyen lehetõséget és videokártya nélkül nem indulnak el. Ezekben az esetekben tegyünk a gépbe valamilyen kártyát (ehhez elég egy egyszerû típus is), de monitort már ne kössünk rá. Esetleg megpróbálkozhatunk még AMI BIOS telepítésével is.